a nagy szörf post

Rengetegszer írtam már a blogon róla, de ígértem is, hogy egyszer egy hosszú postban összefoglalom, miért lett ilyen fontos az életemben, hogy lejárhassak szörfözni, még akkor is, ha még mindig béna vagyok a deszkán. Íme:

Bevezetőként még gyorsan annyi, hogy életemben nem állt tőlem semmi messzebb, mint a vizisportok, ez a mostani teljesítményemen is meglátszik, viszont minden más gyökeresen megváltozott. Az elmúlt két évben bárhova költözöm, első szempont az, hogy szörfözhető víz közelében lakjak, egész egyszerűen mert muszáj csinálni. Megpróbálom leírni most, miért.

Mi történik, amikor szörfözöl, egész pontosan?

El kell kapni a hullámot. Ahhoz, hogy elkapj egy hullámot, fel kell gyorsulnod annyira, hogy amikor utolér és felkap, kb. ugyan olyan gyorsak legyetek. Ehhez semmi más nem kell, mint hogy kurva gyorsan tudj úszni, ha nem tudsz, akkor (mint nekem), hosszú és fájdalmas procedúra lesz megtanulni szörfözni. A hullám tetején fel kell ugranod a deszkára, és lecsúszni, mindezt lehetőleg egy olyan balos vagy jobbos kanyarral, amivel a hullámtörés előtt tudsz maradni. Amíg a ‘fehér víz’ előtt vagy, a hullám tol maga előtt.

Az, hogy a hullám hogy törik, rengeteg mindentől függ ha nagyon kíváncsi vagy, olvasd el a wikipedia bejegyzést (van néhány), a lényeg az, hogy a partszakaszokon hagyományosan a sarkokban, és az egyenes szakaszon homokpadokon törnek a hullámok. Az időjárástól, árapálytól meg az isten tudja még mitől függően a méretük, formájuk, sebességük változik, plusz még a parton a homokpadok is vándorolnak, tapasztalatból is mondom, soha nem látsz kétszer ugyanolyan hullámokat egy helyen. Sem. Innen ered a ‘tökéletes hullám’ mítosza, mert a szörfösnek folyamatosan egy parton belül is meg kell találnia a megfelelő pontot, jobb esetben 5-6 környező partot is figyel napi szinten, tudja hogy ha innen fúj a szél, Tallowson, ha onnan, Wategoson lesz jó, stb. Ja, és hagyományosan valamiért mindig reggel 5 és 6 között a legfaszábbak, ezért az igazi szörfjunkie korán is kel.

És ha ez még nem lenne elég bonyolult, a szörfdeszkádon, illetve a testalkatod és a szörfdeszkád kombinációján is legalább ennyi múlik. Hosszabb deszka könnyebben felfekszik a hullámokra, a rövid deszkákkal jobban lehet manőverezni. Meg a formája, a vízterelők mérete, elhelyezése, bla bla bla. Minél jobb szörfös vagy, és ezzel együtt minél jobb kondiban vagy, annál többféle hullámot tudsz elkapni. Nekem nagyon meg kell válogatnom hol, hova megyek be, hogy érdemes legyen egyáltalán, mert a fehér vízben mondjuk el lehet szörfözgetni, de az lófasz ahhoz az érzéshez képest amikor ténylegesen lecsúszol.

Az első kérdés általában a szörffel kapcsolatban (ha a cápákat kitárgyaltuk), hogy mi a különbség a snowboard és eközött.

Ég és föld.

Míg snowboardozás közben tudsz egy nagy lejtőn húsz percet, fél órát is csúszni egyhuzamban, a szörfözéssel töltött időd 99%át nem a deszkán állva töltöd. Hanem mondjuk helyezkedéssel, várakozással, pofáraeséssel, szolíd fuldoklással, és elvétett indulásokkal. Bejutni a megfelelő helyre sem mindig sétagalopp, mert a part közelében, a hullámtörés vonalán túl gyors és erős sodrású fehér víz baszkod hátra minden egyes hullámmal, sokszor két métert haladsz előre, majd másfelet csúszol hátra, így kell beúszni kb. 10-50 méterre a parttól. Minél nagyobb a hullám, általában annál messzebbre kell úszni, mert annál messzebb törnek a parttól.

Tehát tegyük fel, hogy beértél. Kifújtad magad. végre nyugi van. Ülsz a deszkán, nézed a horizontot. jön a hullámod. innentől felgyorsulnak az események. Megfordulsz, és elkezdesz evezni mint a bolond. Hátranézel, és ha jó helyen vagy, pont mögötted 1-2 méterrel kezd átfordulni. Na most, ez nagyon félelmetes élmény. Egyrészt, mert a deszkán fekve 1-1.5 méteres hullám kb. egy háznak tűnik, egy izmosabb hullámnak orbitális nagy ereje van, és ahogy utólér, egyszer csak a tetején leszel, Ez a kb. két másodperc önmagában olyan adrenalinfröccs, amit át kell élni, hogy megértsd. Rá is kattansz szinte azonnal, ezért van az, hogy még egy teljesen sikertelen nap is kurvajó, ha szörfözöl. Ha lecsúsztál,kb 5-10 másodpercet állsz a deszkán, és megpróbálsz manőverezni, itt a legkisebb botlás vagy rossz irányba dőlés és puff, már a víz alatt is vagy, az esetek 90%ában így ér véget a történet. Aztán visszaúszol és kezdődik az egész elölről. Közepes méretű (1-1.5 méter) gyors, és nem túl meredek hullámokon egy longboarddal akár percekig el lehet szörfözgetni, csak egyrészt a longboard drága, és nehéz kicipelni a partra, másrészt meg annak is megvannak a hátulütői.

Szóval ha nem megy, akkor is izgalmas. Ha jó az idő, szép kék a tenger, órákig elüldögélsz és tíz-húszpercenként elviszel egy hullámot. Lovaglóülésben egyensúlyozol a deszkán a horizont felé fordulva, és nézed, ahogy jönnek. Ezek életed legnyugodtabb pillanatai, másnap megint kinn akarsz lenni. Ha valahogy megadatott, hogy olyan helyen élj, ahol bármikor kimehetsz, egy idő után azt veszed észre, a hét minden napján kerítesz időt rá hogy vizen legyél, és ha pár napot kihagysz, feszült leszel, álmodban szörfözöl, szóval konkrét lelki függőséggel van dolgunk, de ez kicsit se aggasszon.

Szörfözni elég veszélyes sport. És nem a cápák miatt, ami mindenkinek először az eszébe jut. Elsősorban azért, mert az óceán mindig sokkal de sokkal erősebb nálad, és ki kell tapasztalni, meg kell tanulni közlekedni benne. Az első időkben többször találod magad olyan lehetetlen szituációkban, hogy öt méterre vagy a parttól, mégsem tudsz kiúszni, derékig érő vízben földhözcsap egy semmiből előtűnő baszottnagy hullám, vagy egyszer csak azt veszed észre, kinn vagy a picsában és hiába evezel, nem jutsz közelebb a parthoz. Az áramlatokat meg kell szokni, a hullámtól nem kell félni, és ez egy olyan dolog, ami nekem legalábbis állandó problémát okoz. Egyszerűen, ha nem csinálod rendszeresen, visszamész és megint ugyan úgy összefosod magad ezektől a ‘monstrumoktól’, mint az elején.Volt egy elég komoly halálközeli élményem még másfél éve, amikor árral szemben próbáltam kiúszni, mert az áramlat a szikák felé sodort, és féltem, hogy ott nagy baj lesz. Fél óra kapálódzás után nagy baj is lett, a tűző napon elkezdtem szédülni, a karjaim már elviselhetetlenül fájtak.

Mondanom sem kell, Ausztrália többezer tengerpartjából alig néhányon van életmentő szolgálat. Ha egyedül mész ki, jó eséllyel egyedül is kell megoldanod ezeket a helyzeteket. A megoldás ebben az esetben az volt, hogy kievickéltem a sziklák között, majd elájultam a kimerültségtől, egy szörfös pofozott fel pár percre rá.

Veszélyesek ezen kívül az ütközések (nagyon kemény a deszka és borotvaélesek az alján a vízterelők), valamint a többi szörfös, akik nem szaroznak, jól orrbavernek ha figyelmetlen vagy. Nem csoda, hogy napi rendszerességgel látsz komolyan vérző embereket kijönni a vízből, és ha sokat csinálod, szinte elkerülhetetlen hogy neked is legyen valami hasonló baleseted. Törtem már el valakinek a bordáját. A lábam tele van kisebb-nagyobb vágásokkal, amiket mind a saját deszkám okozott, és láttam olyat is, hogy valakinek a fején mentek át deszkával, nem szép látvány. Ha tömeg van a vízben, nagyon észnél kell lenni.

Most, hogy mindenkinek elvettem a kedvét a szörfözéstől, nézzük meg, miért is kultúra a szörfkultúra:

Elsősorban azért, mert időigényes, nehéz, megfelelő kondiban maradni és a jó hullámokat keresgélni egész ember kíván. Ezért szörfözés inkább életstílus mint hobbi, legalábbis, ha komolyan veszed, és ha szereted, akkor komolyan akarod venni. Megvan a saját nyelvezete, hősei, mítoszai és nem kevés ember él a világon, akik erre tették fel az életüket. Minden komoly szörfösnek vannak sztorijai eldugott tengerpartokról, ahol élete legjobb hullámait találta meg egyedül, vagy amikor majdnem megfulladt Hawaiion három ötméteres hullám alatt, elég fellapozni egy külföldi szörfmagazint, és gyorsan fel lehet térképezni az egész világot.

Minden szörfös egész életében a tökéletes hullámot keresi, ami nagyon költőien foglalja össze azt, hogy egy igazi szörfjunkie ezen kívül minden másra nagy ívben szarik. A profi szörfösök, a szörfmagazinok és a folklór mind szeret kérkedni azzal, hogy ő bizony életében a szörfözésen kívül soha semmit nem csinált. Ez persze több extrém sportra is jellemző, viszont, lássuk be, annál kúlabb dolog kevés van a világon, amikor életed nagy részében tengerpartról tengerpartra repkedsz, attól függően, épp hol a legjobb a vízállás, hat-nyolcméteres monstrumokat lovagolsz a halál torkában, miközben dollármilliókat keresel és cameron diaz lohol utánad. Ha eddig nem esett volna le, a biztonság kedvéért ideírom, hogy ez nagyon menő dolog.

Persze, keveseknek sikerül. Viszont annál többen vannak azok a mezei szörfjunkiek, akik elköltöznek a világ egy szegletébe (byronban több ezren vannak) , vagy kvázi nomádéletet élnek, alkalmi munkákból tartják fenn magukat, minden használható nap kinn vannak, és évente egyszer elrepülnek indóba vagy hawaiira esetleg a maldívokra valami különleges élményért. Byronban rengeteg olyan izraeli arccal találkoztam, akik valószínűleg megcsömörlöttek a katonaságtól, és byroni szörfjunkieként tengődnek öt-hat éve a városban túristavízumon, konyhán dolgoznak feketén, és félévente átugranak új-zélandra vízumot hosszabbítani.

Meg azok a srácok, akik eleve egy ilyen helyen nőttek fel, és jól elvannak a családi gazdálkodásban, túl sok ambíciójuk amúgy sincsen, viszont öt évesen már a deszkán állnak.

Ők ugyan elég szerényen élnek, de a lényeg ugyanaz: a hét minden napján hatkor kelés, ha van hullám, szörf, hetente két-három nap meló mondjuk a szupermarketben, hétvégén meg válogatnak a svéd túristalányok között, akik félig-meddig miattuk repülték át az óceánt.

nyáron, amikor tényleg egész nap a vízben lehetsz, még ha nincsenek is jó hullámok, igazán meditatív elfoglaltság órákig ülni a deszkán és az óceánt kémlelni huszadmagaddal, szótlanul. ülsz, és vársz hogy felbukkanjon a TE hullámod, amit jó esetben el is kapsz, majd visszaevickélsz tíz métert és kezded elölről. Ez a körforgás a végtelenségig sem unalmas, és valahogy sosem akarsz kimenni a vízből.

Két filmet ajánlok mindenki figyelmébe. Az egyik a Point Break (töréspontnak fordították talán?), Patrick Swayze és Keanu Reeves szörfös-bankrablós-nyomozós filmje legalább akkora öndefiníciós alapvetés mint a BMX Banditák a bringásoknak, a Scarface a gengsztereknek vagy a Top Gun a homokos vadászpilótáknak (nemtom ez mennyire népes szubkultúra, de biztos vannak páran). A nagyon béna rendőrösdit leszámítva elég alaposan bemutatják a szörfös életvitelt, a macsóskodást, különös tekintettel a fenyítésre és orrbaverésre, ami akkor jár, ha valaki elé bedroppolsz. A szörfnácikat, az erőpróbákat, a teliholdban éjjeli hullámlovaglást, szóval a mitológia szépen körbe van járva. Swayze karaktere az überszörfös archetipusa, aki szarik mindenre, a hullámok gyermeke, nők, tenger, tábortűz, stb. míg Keanu Reeves a zöldfülü, fájdalmasan (de legalább elég gyorsan) kivívja a szörfös társadalom megbecsülését, hogy aztán jól fel is nyomja őket a kis spicli.

Komolyabb klasszikus ennél az Endless Summer, ami egy 1966-os dokumentumfilm. Két szörfös világkörüli útjáról szól, a nyarat követik és közben szörföznek. Ebben a filmben gyakorlatilag megteremtik az egész mitológiát, a két alapvetéssel, a sokat emlegetett tökéletes hullámmal, és a végtelen nyárral, a nomádélettel és társaival.

Johnny kollégám, akiről már régen írtam ezen a blogon, egyszer megcsinálta ezt, négy hitelkártyával. Ausztráliától Brazíliáig, egy fél éves szörfverseny keretei között. Ha valamiért érdemes eladósodni..